Az egész azzal kezdődött, hogy eszembe jutott, milyen régen is láttam már a Heavy Metal 2000-t. Ennek kapcsán néztem fel a Heavy Metal Magazin weboldalára, ami… Nos… Szóval értem én, hogy retro, meg minden, de ez a ’90-es évekbeli középiskolás design ez, mondjuk úgy, durván ócska. Ekkor akadt meg a szemem az egyik új kiadványukon, a címe: The Four Horsemen of the Apocalypse.
Ugorjunk kicsit vissza az időben.
Körülbelül tíz évvel ezelőtt volt, hogy egy videojáték újságban olvastam a 3DO nevű kiadó csődjéről. Mentek az ekkor szokásos dolgok: hogy a középszerű játékaik mégsem voltak olyan középszerűek, mekkora kár értük, és persze bejelentették, hogy éppen fejlesztés alatt volt valami olyan, ami után mindenki megnyalta volna mind a tíz lábujját. Szóval a szokásos csőd-történet…
A lábujjnyalós játékot különben úgy hívták, hogy: The Four Horsemen of the Apocalypse.
(Lapozás után 18+-os tartalom!)
Sötét lett volna és erőszakos és csak felnőtteknek. Third-person shooternek szánták, kb. mint a Max Payne, de itt csövesek és hasonlók helyett ronda nagy démonokra lövöldözhettünk volna. Valami ilyesmi:
Nos ez eléggé „my kind of game”, nagyon sajnáltam, hogy nem lett belőle semmi sem. Viszont amikor megláttam a Heavy Metal honlapján… Hát lehetséges lenne? Így tíz év távlatából… Hogy képregényként támadt fel?
Nem tanakodtam rajta sokat, elolvassam-e.
Az első dolog, ami feltűnik a Four Horsemen képregénnyel kapcsolatban, hogy ezt bizony a Simon Bisley rajzolta. Aki, mondhatni, gyakorlott Heavy Metalos: például ő az egyik elkövetője a Melting Potnak, ami alapján a fentebb említett rajzfilm készült. A Random blogon is felbukkant már párszor, elsőként a Budai Dénes interjúban, aztán rá egy hónapra csak úgy kitettünk tőle egy képet, mert miért ne (LINK).
És hát rajzilag aztán nem is sok mindent lehet kifogásolni a Four Horsemenben: a karakterek és a hátterek kidolgozottak, a grimaszaik jók, akiknek pedig gonoszul kell nézniük, na azok aztán nagyon gonoszul tudnak nézni.
A 18+-os tartalom is igen kielégítő, és van itt aztán minden: szétloccsanó fejek, lógó belek, megnyúzott hullák, csontok, meg jó pár liter vér – néhol pentagrammot rajzoltak vele, néhol pedig hagyták, hogy a plafonról is ez csöpögjön.
A sztori… Nos a sztoriról az első pár oldal után süt, hogy nagyon grandiózusnak tervezték. A felütése egyébként kifejezetten jó és megadja az egész alaphangulatát: Adam, a főszereplő éppen azt kiabálja egy Jézus szobornak, hogy: „Why? Goddamn it, WHY?” Aztán pár panellel később fejbe is lövi magát.
Utána visszaugrunk kicsit az időben, megtudjuk, hogy mit csinál a szürke hétköznapokban (kb. azt, amit Hugh Jackman a Van Helsing című filmben), hogy micsoda nyálas puhapöcs a családjával, akik persze teljesen odavannak érte annak ellenére is, hogy úgy néz ki, mint valami belőtt pszichopata drogos vámpír. Persze ő is imádja őket, ők a legfontosabbak a számára, blabla – aztán jön a Vatikánból az ukáz, hogy ugyan ugorjon már el egy, a világ másik végében lévő templomba kijjebb rugdalni onnan pár démont – na ekkor Adam vérben forgó szemű daraboló géppé válik.
Nem sokkal ez után a kedves feleségét feldarabolják.
Innen pedig a sztori gőzerővel megy előre: Adam öngyilkos lesz, hogy Helldiverként (Pokolbúvár) összegyűjtse a rajta kívüli három kiválasztottat és megakadályozzák a… Igen, hát a szokásosat.
Az egyetlen gond a történettel, hogy túlságosan is videojátékosan van prezentálva. Pedig lehet ezt jól is csinálni, ott van mondjuk a Dante’s Inferno, ami ezt nagyon szépen elintézte: a történetnek volt íve, izgalmas volt, hangulatos… Pedig ott sokkal kevesebb (kb. úgy kétmondatnyi) cselekményt kellett hat részre széthúzni.
Na, a Four Horsement meg sem próbálták ilyenre átírni. Olvasás közben egyértelműen látni, hogy itt ér véget az intró… első pálya… pályaközti videó… második pálya… újabb videó… újabb pálya… Sokat ugyan nem ront az élvezhetőségen, de kicsit azért elveszik a folytonosság hatása – darabos a prezentációja.
Ha ezen túllendülünk, akkor viszont egész tetszetős dolgokat fogunk találni: az ördög például a Burj Al Arabban lakik, de vannak itt elhamvadó és meztelen szűz nők, cicik, mindenkit feldaraboló csúnya szerzetesek… És persze az sem válik a Four Horsemen hátrányára, hogy nem játékként, hanem képregényként jött világra, nem is kell cenzúráznia önmagát.
Igazság szerint én kicsit többet reméltem a kötettől, de hát elég nagy elvárásokkal is ültem le elé – és ha úgy nézzük, vártam rá tíz évet, az pedig sosem jó. Mindazonáltal így is jóval szórakoztatóbb, mint az átlag mainstream, szóval egészen nyugodtan neki lehet ülni. Laza kis olvasmány sör mellé.
És akinek bejön, annak sem kell sokat várnia a folytatásra: a Book 2 már kint van.
Így a végére pedig egy kis érdekesség azoknak, akik hozzám hasonlóan emlékeznek a játékra, de a fenti képeken kívül mást sosem láttak belőle:
Abandon hope…
Szólj hozzá!
Címkék: kritika képregény borító Budai Dénes
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek